Álmos Bulcsú naplója

Most csak egy kép:

Álmos úrfi itthon, ma, 1 hónaposan 1 naposan (és még mindig sárgán, de ez már nem vészes). :)

Megkaptuk a kórházi beutalónkat. Nos, erre azért tényleg nem számítottam, bár, mikor megláttam Álmos pocsék laboreredményét, azért felmerült bennem a kórház gondolata... Olyan rossz a májfunkciója, hogy a laborból már felszóltak a doktornéninek. Úgyhogy tárt karokkal várt minket már, és közölte, hogy megírja a beutalót, mert kell vizelettenyésztés (az legalább nem fájdalmas), meg hasi ultrahang (az sem), és jaaaaj, májfunkciót is kell újból nézni - amihez megint vért kell venni... Én ezt már nem bírom ki, komolyan. Böködnének inkább engem halálra, csak ezt a pici gyereket hagyják már békén... (Még akkor is, ha az ő érdeke...)

Doktornéni egyébként lerazjzolta , mi lehet a helyzet, "optimális" esetben, tehát akkor, ha Álmosnak genetikailag rosszul bont a mája. Ilyenkor magától rendeződik majd a dolog valószínűleg, ez "az élettel összeegyeztethető" (Jesszus, eszembe se jutott, hogy mi van, ha nem... ) Okozhatja Gilbert-kór meg még 4 féle akármi, amit felsorolt, de nem bírtam követni. A Gilbert-kórtól eleve már megijedtem... (pedig még a neten utána se túrtam, hogy egész pontosan milyen nyavalya ez...) Lehet azonban epeefolyási akadály is az ok, ami súlyos. Ezt fogják az ultrahanggal megnézni.

Az öröm az ürömben, hogy megpróbálhatom megbeszélni ott, hogy ne kelljen befeküdnünk, hanem ambulánsan naponta bejárhassunk a vizsgálatokra. Nagyon remélem, hogy legalább ez sikerül... De azért összecuccolok. Apjuk fél 3-kor hazaér, és indulunk...

Régen írtam már... Pedig lenne mit, csak nincs mikor, de ez várható is volt.

Álmos ma 3 hetes lett. Meg is "ünnepeltük" - jól megkínozták szegényt...

Merthogy sárga ugye őkelme (tegnapi sétánk során alig győztem magyarázni a százhuszadik "jajdeszépbarnalátszikhogysokatsétáltok" megjegyzésre, hogy nem, nem barna, és ez nem jó, hogy ilyen, és blablabla. Védőnő tegnap kimondta, amitől féltem, és elküldött bennünket a helyettesdoktornénihez, vérvételre - le is beszélte vele, hogy mennénk, aranyos volt.

Mentünk. Doktornéni: "lehet, hogy túleteti anyuka, azért sír mindig, különben is rosszul böfizteti, nézze meg, milyen hordóhasa van a gyereknek, stb..." Úgyhogy böfiztetni is "megtanultunk", rögtön, kezdésnek... Kereken egy órán át bent voltunk a rendelőben. Álmos üvöltött. Azt mondták, nem a szúrás fáj neki (a tű vastagságán azóta is el vagyok ájulva...), hanem az bántja, hogy lefogják. Nos, a szúrás csak hagyján, de a tű hosszú percekig (nekem óráknak tűnt) bent volt a karjában, nyomkodták, préselték, de a vér csak nehezen akart jönni szegénykémből, de "direkt jó" volt, hogy üvöltött, mert akkor ugye "a vér is jobban jön"... (Mi lett volna, ha nem üvölt?) Nézett rám szegény, olyan szemekkel, hogy amíg élek, nem felejtem el. (Hazajöttünk, egyfolytában azt a kétségbeesett, rémült, semmihez nem hasonlítható tekintetét láttam, hát sikerült szétbőgnöm a saját szemeimet is, a kontaktlencséimmel együtt... ) A másik kémcső vérbe már máshonnan kellett a vér (a karjából nem jött több...); nos akkor a fején kerestek vénát. Azt hittem, megfogom és kirohanok vele, sárgaság ide, vagy oda... Találtak egyet, doktornéni leérzéstelenítette, még jobban lefogták szegénykémet, még jobban üvöltött. De a vér, nos, az nem jött. Hiába nyomkodták. Egy idő után feladták a próbálkozást. Következő lépés: a szépen bedobozolt kémcsövekkel leveretni a laborba (város másik vége); "ott megint meg fogják szúrni, mert ez a kevés vér is megalvadt". Doktornéni szerint a K-vitamintól, amit minden szoptatós csescemőnek adni kell havonta. Éljen. Egyébként is "családilag rosszul működnek önöknél a máj méregtelenítő enzimjei..." Merthogy elmondtam, hogy Árminnal is 3 hónapig vérvételre jártunk Szekszárdra a sárgasága miatt. (Közel sincsenek arról ennyire szörnyű emlékeim, vagy megszépíti az idő, nem tudom... )

Nos. Lecucc a laborba a vérrel (eredménnyel holnap vissza helyettesdoktornénihez, aki eldönti, le kell-e mennünk Szekszárdra a kórházba, ahol vizelettenyésztést is csinálnak - hogy miért nem mentünk egyenesen oda - amennyire öróltem, hogy Pakson leveszik a vért, most annyira bánom, hogy nem mentünk egyenesen a kórházba, mint Árminnal... Egyazegyben túl lettünk volna mindenen.

Labor: kerülgettem a rendelőintézetben szerencsétlen agyonkínzott fiammal a "jajdearanyospicibabamegnézhetem" szándékú idősb asszonyokat és kíváncsi gyerekeket; beadtam az ablakon a dobozt; lestek, hogy "mit akar a doktornő ennyi vérrel" és közölték, hogy ők is böknek...  Még jó, hogy nem ért váratlanul. Álmosnak már hangja sem volt, szerencsére legalább levetkőztetni nem kellett és a hordozójában is maradhatott... Az asszisztens sajnálgatta, azt mondta, ilyen pici ujjat (ujjat! És nem fejvénát...) nem is tud megbökni... Persze azért tudott. Bökött egyet, préselte a vért, alig folyott; bökött még egyet... A kettőből aztán összejött annyi (röpke 20 perc alatt ), amennyi elég egy vérképvizsgálathoz. Utána megszeretgette Álmost (megdicsérte a nevét ), aranyos volt nagyon; látszott rajta, hogy a szíve szakad meg miatta. 

Nos, holnap egy újabb kör, Ármin is elkísér, mert már ma szeretett volna jönni, de előrelátó módon nem engedtem. Holnap jöhet, mert holnap már nem bántják a kistesót... Ma alig várta, hogy levegyem róla a véres ruháját, nem tudom, mit csinált volna az orvosnál, szerintem évekig rémálmai lettek volna...Szekszárdra, ha kell is menni, reméljük, nem rögtön holnap, és akkor apjuk is elkísér minket. 

Egyébként: 3650 gr-os a fiatalúr, ami azt jelenti, hogy a legutóbbi (2 héttel ezelőtti) mérés óta 600 gr-ot hízott... Sokat eszik, és én bizony nem gondolom, hogy túletetem, Ármint is ugyanígy etettem, ő nem volt hasfájós mégsem, és Álmos is megnyugszik, ha enni kap a nagy üvöltései közepette. A hasfájósság oka inkább az lehet, hogy mohó és észrevehetően sok levegőt nyel. Így esténként és rendszerint hajnali 3-tól szórakoztat minket/engem... A porszívó hangja viszont meglepő módon megnyugtatja, dehát csak nem állok neki hajnalok hajnalán porszívózni . Bízom benne, hogy hamar kinövi; holnap pedig beszerzek neki Chamomilla 15 CH-t, amit a védőnő javasolt (hasfájósságra és nyugtalanságra). Hátha...

Egyre többet nézelődik, a kinyújtott  kezét bámulja, meg a lámpákat, és a szemüvegek csillogása is tetszik neki. Szeret sétálni, nagyokat alszik a babakocsiban, mi meg Árminnal rójuk vele a kilométereket. (Hanna is elkísér minket a kis babakocsijával, amikor épp nem nyaral - vasárnap 4 napra elutazott anyuékkal.)

"Dióhéjban" ennyi most...

A kis háromhetes hős és az ő ragtapasza (a vér a ruháin nem látszik szerencsére...):

Tegnap 2 hetes volt Manófalvi (így hívjuk néha, mert olyan is, meg akkora is, mint egy kis manó :)).

Négy meg három, az hét...

Még mindig elveszik apja kezében. De itt legalább látszik, hogy szeme is van neki. (És hosszú szempillái, ami viszont nem látszik itt.)

We are family...  

Egyébként:

Álmos még mindig sárga. Ezt orvosolandó, tegnap végre megejtettük az első sétánkat is, kora délelőtt, amikor meleg sem volt még, és a szél sem fújt. Ármin is jött velünk, a boltba mentünk, jó volt. :) 

Rengeteget eszik (csakéskizárólag anyatejet), aminek következtében (vagy más miatt) fáj a hasa, aminek következtében (vagy más miatt) tegnap például éjjel fél 12-ig korzóztunk vele felváltva az apjával... (aki ma hajnalban dolgozni ment. Nem tudom, hogy ért oda, és hogy éli túl a napot... ) Én pedig kísérletezem. Most arra jutottam, hogy nem csak barackot nem fogok enni, hanem almát sem... (Tejeset alapból nem fogyasztok.) Hasfájós volt minden gyerekem egyébként, főleg Hanna, úgyhogy nem csodálkozom, de nehéz hetek-hónapok elé nézünk... Infacolt javasolta doktornéni, de azt nem merem neki adni, mert a másik kettő is kapásból kihányta.

Este vannak egyébként is az élénkebb időszakai Álmosnak, a fürdetést is úgy alakítjuk, hogy fél 7 körül történjen meg, utána még elnézelődik (eldajkálgatjuk ) jobb esetben 10-ig, mire a másik kettő is aludni szokott - rosszabb esetben éjszakáig.

Most bezzeg alszik a kis ravasz.  

Gondoltam, mesélek a gyerekágyas osztályról; azért is, hogy az utánam következők ;-) tudják, mire számíthatnak.

Nos: semmi rosszra. Annyi minden változott a 4 év alatt, mióta utoljára szültem, hogy én is csak tátottam a számat.

Egrészt: lekerítették az osztályt egy fallal, ezzel együtt jár, hogy látogatók a szobákba se be, se ki, hálaégnek. természetesen az én látogatóim hiányoztak onnan, a többiek látogatói viszont nem, és vica versa. Szóval, jó ez így; én egyébként sem vagyok híve annak, hogy boldog-boldogtalan ott kaszinózzon a frissen szült anyukák között. A manókat mi tologathattuk kerekes kiságyukban, és ablakon keresztül mutogathattuk a kíváncsiskodóknak (kizárólag látogatási időben). Mondjuk, így szerintem fel lehetne engedni a 14 éven aluliakat is... Dehát biztos oka van annak, hogy csak a lenti váróban és az udvaron tartózkodhatnak... Ők tévén keresztül nézhetik a kistesót.

Nincs 4 óránkénti kötelező szoptatás. Mindenki akkor etette a babáját, és olyan pozícióban, ahogy neki jól esett. Ha pihenni akartunk, csak betoltuk őket az újszülött-részlegre (ahová 4 éve még tilos volt a belépés), ahol szobánként minden kis guruló ágyacskának megvolt a helye. Nem kellett kötelezően mérlegelni sem a gyerekeket minden evés előtt és után; csak egy alkalommal, hogy a PKU (fenilketonuria, anyagcserebetegség) teszteléséhez a vért le tudják tőlük venni (erre akkor kerülhetettt sor, mikor már ettek 65 gr-nyi mennyiséget). 

Valamennyi szoba rooming in-es már, persze, most is voltak olyan anyukák, akik inkább maguktól távol szerették tudni a babájukat (millió oka lehet ennek); ilyen esetekben a nővérek gondozzák a manókat, de etetésre akkor is kiviszik őket.

Nekem könnyű dolgom volt a harmadikkal, magam fürdettem, fürdés előtt mértem, stb. Álmost, de aki először esik át a szülés élményén, sok segítséget kap. Létezik pl. fürdésbemutatás is, amelyre az apák is bemehetnek, sőt, lehet kérni apás fürdetést is, ez szerintem kifejezetten aranyos szokás. :)

Aki gátvédelemmel szült, 4 nap után hazamehet, akit végtak, 5 nap után, akit pedig a hasán vágtak , 6 napig kell, hogy bent feküdjön - persze, a baba állapotától is függ ez az időtartam. Ha sárga, kékfényezik, és a véreredményétől függ, mikor engedik haza a manót. Mi jöhettünk 5 nap után, doktorVé bejött szombaton, hogy elengedjen, de a felszívódó varrataim miatt hááálaégnek a varratszedés kínjait megúsztam.

A gyerekorvos még mindig az a nagyon aranyos, kedves és lelkiismeretes doktornő, aki már Árminnál is volt; a nővérek többsége imádja a gyerekeket, Álmos is kis kedvenc volt (a nagy hangjával), megesett, hogy a kezükben dajkálták, annyira üvöltött.  

Szép emlékeim vannak erről az 5 gyerekágyas osztályon töltött napról, de azért jó volt hazajönni... 

Kici kisz kínai... (Nem tudom kivinni levegőzni a doktornéni javaslata ellenére (a naptól múlna a sárgasága), mert elfújná a szél...)

"Zongorista leszek. Vagy nőgyógyász. "

Nos, akkor elkezdem. Hosszú lesz és folytatásos, sokaknak unalmas, de ők úgysem olvassák. Nekem viszont (szép) emlék, és ez a lényeg. :D :D

PÜNKÖSDVASÁRNAP, MAJDNEMHALÁSZLÉ

Mint már említettem valahol, vasárnap elég furán éreztem magam; azt hittem, a cseresznye, de nem az volt, ez délelőtt 11 órára kiderült. Megsütöttem a sütit, amit az aznapi halászlépartira ígértem barátnőmnek, aztán lefeküdtem, de a fura érzés csak nem múlt el, sőt, határozottan fájni kezdett. Elmentünk azért a délutáni bulira, mondván, legfeljebb majd Ritáéktól megyek szülni... Úgy is lett. Vagyishogy: úgy indult... %rolleyes% Álmos egyre egyértelműbb jelét adta, hogy jönni akar (részletekbe inkább nem megyek bele, aki már szült úgyis tudja, aki nem, az meg inkább ne is akarja tudni :P), bár még mindig a bordáim alatt kapálózott igen aktívan. Annak ellenére, hogy a medencémet még nem akarta szétfeszíteni - mint a többiek a végén -, olyan erős méhösszehőzódásaim voltak, hogy úgy gondoltam, menni kellene, nehogy úgy járjak, mint Árminnal, akivel 3 ujjnyi méhszájjal értem be a kórházba, szinte éppenhogy. Úgyhogy fájó szívvel hagytam ott barátnőméket - akik egy sörben fogadtak este 7-kor hogy 10-re gyerek lesz - mondanom sem kell, hogy barátnőm elvesztette a fogadást %mrgreen% -, és a gyerekeimet (nem sok kellett, hogy el ne bőgjem magam), meg a készülő halászlét, és hazajöttem csomagolni, polcokat címkézni és elköszönni a neten (ebből adódott is némi probléma, ugyanis drága anyósom innen tudta meg, hogy szülni készülök - én csak azért nem hívtam fel rögtön, hogy ne idegeskedjen potyára. Zokon vette, hogy nem szóltam neki azonnal, de anyukámnak is csak azért csörögtem, hogy jöjjön, vigyázzon a kölkekre, amíg szülünk. Szóval, a konzekvencia: legközelebb majd óvatosabb leszek, és amit nem mondhatok el senkinek, nem mondom el mindenkinek %rolleyes%).

CSAK EGY...

Bezötyögtünk a kórházba hát, a szülőszobán az a szülésznő - is - ügyelt, akinél Ármint szültem, megörültem neki rögtön (jól esett,hogy ő is megismert engem, 4 év és többszáz szülés távlatából...). Aranyosak és közvetlenek voltak mindketten, felvették a lexikonnyi adatomat, megmérték a medencémet (és rákérdeztek, hogy simán szültem-e a gyerekeimet :O), aztán átöltöztem és orvost hívtak. Közben kiszóltak a férjemnek, hogy ne idegeskedjen, csak a szokásos adminisztráció folyik... Az ügyeletes orvos megvizsgált és közölte, hogy egy ujjnyi a méhszáj... Eeegy??? :O Itt már tudtam, hogy ebből nem lesz baba, nemhogy 10-re, de reggelre sem... :( Az NST mutatott összehúzódásokat, amelyek egyébként csúnya módon csökkenni kezdtek, ahogy beértünk a szülőszobára. Pszichés alapon, gondolom, mert hallottam már ilyenről. Az orvos nagyon aranyos volt, elmesélte, hogy felhelyeznek osztályra mert előkészítésnek ilyen státusznál nem sok értelme van, de ebből még bármi lehet.

DE NEM LETT

Háromágyas szobába cuccoltak fel, nagyon helyes szobatársak közé, akikkel még csevegtem kicsit, miután apjuktól könnyes búcsút vettem. Aztán egész éjjel nem aludtam, a szokásos kézfájdalmaim miatt, meg a hol 10 hol 7, hol 5 perces fájások miatt, amik csak visszatértek, és az otthon már tapasztalt, "nemmozduloknembeszélek" erősségűek közül valók voltak. Reggelre persze elmúltak megint... Ügyeletes ismét rendes volt, hívott, hogy megvizsgál, ha már végigszenvedtem az éjszakát, hááátha... De nem. Méhszáj bő egyujjnyi, amit az orvos haladásnak könyvelt el, én viszont bőgni tudtam volna... Csináltak egy ultrahangot is, néztek áramlást, minden rendben volt, Álmost 3089 gr-osra becsülte a doki (egy másik), és ő is megjegyezte, hogy kisebb az átlagnál... Kiírtak nekem egy "pozé"-nak becézett beavatkozást is, ami abból áll, hogy figyelik a baba mozgását, szívműködését és az én méhtevékenységemet, miközben oxitocint adagolnak infúzióban; azt szűrik le az eredményből, hogy reagál a terhelésre, nem szenved-e oxigénhiányban a bébi. Nos, Álmos nem szenvedett. Én annál inkább. Lettek szép fájásaim az infúziótól, majd amikor lekapcsoltak róla, el is múltak szépen újra... Már kezdtem berendezkedni arra az eshetőségre, hogy június 23-ig a kórházban maradok. Apjukkal még a gobelinemet is behozattam... %mrgreen%

SÉTA, SÉTA

Egész nap mászkáltam, emeletről-emeletre, az udvaron, mindenhol, a hőségben hátha Álmos lejjebb kerül, üres volt a kórház pünkösd lévén, úgyhogy megtehettem. F. jött délután látogatni (kértem, hogy a gyerekeket ne hozza, mert láttam előre, baj lenne belőle; már attól is sírva fakadtam, hogy mesélt róluk, borzasztó volt nélkülük... :(); egy órán át lent keringtünk a parkolóban. Időnként megálltunk, mert a fájások megint elkezdődtek (ez is volt a séta célja). Féltem, hogy, ha mégis másnap szülök, F. nem tud bejönni hozzám, hisz a munkahelyén nem lehet őt elérni... Kértem Álmost, hogy vagy igyekezzen, és még reggel 6 előtt induljon el, vagy maradjon bent délután kettőig...

VAKLÁRMA 2.

A szülésznők azt mondták, bármi történik, szóljak, hát, én este 10-kor úgy gondoltam, bármi történt és szóltam. Szülőszobára le, NST (5 perces fájások), másik ügyeletes orvos vizsgál: még mindig bő egyujjnyi, menjek vissza az osztályra. Felfelé a lépcsőn magamban anyáztam, hogy miért nem egyforma kézzel áldotta meg a sors az orvosokat, mert nem lééétezik, hogy reggel óta nem történt semmi és még mindig feleslegesen kínlódom... Ugyanakkor megfogadtam, hogy én többet nem szólok senkinek, csak, ha elfolyik a magzatvíz... Visszamentem a szobába és kínlódtam tovább, 10 percenként látogatva a mellékhelyiséget. Mikor úgy gondoltam, hogy lezuhanyozom, mert a meleg víz jót tesz, a nővér utánam jött és megkérdezte, jól vagyok-e... Mondtam, jah, 3 perces fájásokkal, de megvagyok, igen. Jött a szülésznő (Andi) is, és újra lekísért a szülőszobára. Hajnali fél 3 volt.

ELINDULT

Csodáltam, hogy a szülőszobán ügyelő szülésznő (Zsuzsi) nem kapott agyvérzést, mikor ismét meglátott, de nem, nagyon kedves volt. NST újra, majd vizsgálat - ugyanaz a magas, szőke fiatal doki volt, aki 10-kor, a párna nyomaival az arcán, szegényt másodszor keltették fel miattam, de nagyon rendes volt most is); és mondta a jó hírt: kétujjnyi.%mrgreen% (Há-há, kezdhettem reménykedni; Hannával ugyanilyen paraméterekkel értem be 6,5 éve a kórházba és rá 4 órával megszületett...) Kiadta, hogy készítsenek elő a szülésre, utána szóljanak dr. Vé-nek. Az előkészítés egyik része a beöntés, ami nagyon kellemetlen ugyan, de szerintem kifejezetten hasznos. (Természetes szülés hívei most megkövezhetnek.) Háromnegyed órát kell kuksolni utána abban a bizonyos helyiségben, majd zuhany és irány a szülőágy - ahonnan már nincs leszállás... (Természetes szülés hívei ismét felhördülnek, gondolom.) Szülésznő (Zsuzsi) kapcsolt nekem zenét, kötött be egy kanült, mondván, azon át majd mindenféle finomságokat fogok kapni, és magunkra hagyott a talpig zöldbe öltöztetett emberemmel, akinek még akkor szóltam, mikor harmadik - utolsónak remélt - körömet tettem meg a szülőszobára. Ekkor még volt erőm röhögni azon, hogy a zöld ruha ujjain zsinórok lógtak, és F. azon poénkodott, hogy a háta mögött köti meg, mint a kényszerzubbonyt. A fájások között hallottam még, amint Zsuzsi hívja dr. Vét telefonon (4 óra lehetett), aztán csak arra emlékszem, hogy F. kezét szorítottam brutális módon. Fél 5-kor valahonnan a távolból meghallottam az orvosom hangját, és megnyugodtam, hogy baj már nem lehet... Jött, megvizsgált, kétujjnyi, én magamban megint átkoztam a sorsot, hogy miért nem adott a dokiknak egyforma kezet, mert ez nemlééétezik, etc., etc.... Mondta, hogy nem vizsgál meg gyakran, ennek én kifejezetten örültem, kérdezte, kérek-e gázt, naná, hogy kértem...

GÁZ

A nitrogén-oxidul (régi nevén kéjgáz, ugye) most is bevált, mint az előző két gyerekemnél. A fájdalom nem csökken tőle, de az ember valami fura, testen, téren, időn kívüli pozícióba helyezkedik általa, miközben a tudata és a gondolatai kristálytiszták maradnak. Nos, én úgy szívtam a maszkon át, hogy még a homlokom is behorpadt tőle... Az átmeneti szakban (így hívják a tágulási és a kitolási szakasz közti állapotot, amikor szerintem a legelviselhetetlenebbek a fájdalmak) már a gáz sem volt jó, 4-5 kegyetlen méhösszehúzódás után éreztem, hogy Álmos megunta és elindult kifelé.

KITOLÁS - MINDEN ÉRTELEMBEN

Ezen érzésemnek azt hiszem megfelelően határozottan (konkrétan: üvöltve) hangot is adtam, mire dr Vé berobbant a szülőszobába és meglepetten kérdezte tőlem, hogy "jön a baba, Emma?"majd konstatálta, hogy tényleg jön a baba, és bíztatott, hogy nyomhatok. (Ez volt a varázsszó.) Namost előző két szülésem után úgy gondoltam, a legkönnyebb szakasz ez az utolsó, hisz az ember már aktívan tud közreműködni a folyamatban,és valami hihetetlen őserő szállja meg. Az őserő azonban ezesetben elhagyott, vagy nagyon fáradt voltam, de borzasztó volt, hogy mit szerencsétlenkedtem össze (úgy érzem). Az egyik szülésznő kért, hogy támasszam a lábam az oldalába (azóta gondolom fél vesével él szegény), a dokim ott drukkolt mellettem és talán könyökölt a hasamba is, erre nem emlékszem (mint ahogy arra sem, mikor folyt el a magzatvíz, csak azt láttam utólag, hogy még az ágy mellé tett papucsomra is ráömlött); a másik szülésznő is instrukciókat adott, pl. azt, hogy ne a fejembe nyomjak, és, hogy nagy levegőket vegyek (ájjáj, mikor a kicsi levegő is nehezen jött...), de türelmesek, kedvesek voltak, és nagyon sokan lettek hirtelen (műszakváltás volt gondolom...) Próbálták a gátvédelmet is, de Álmos elakadt. (Az orvosom utólag mondta, hogy nem volt már szívhang, a köldökzsinór pedig a nyakára csavarodott); úgyhogy doktorVé hozta a szikét és vágott (érzéstelenítés nélkül)... Bánta a fene akkor, sőt, szinte örültem is neki, mert Álmosért aggódtam veszett módon, a szülés ezen része ugyanis kísértetiesen emlékeztetett a 8 évvel korábbi, első szülésemre, aminek során Andris fiamat elvesztettük.

ISTEN HOZOTT

Aztán hirtelen vége lett, én pedig bőgtem a megkönnyebbüléstől, aztán meg azért bőgtem, mert Álmos Bulcsú (aki 5 óra 25 perckor, 3250 gr-mal, 50 centivel, 35-ös fejkörfogattal és 33-as haskörfogattal látta meg a napvilágot) hallgatott. Szép színe volt (mint később kiderült, gyönyörű, 10/10-es Apgart produkált), de nem sírt, és engem hiába próbáltak megnyugtatni, amíg meg nem hallottam a hangját, rettegtem. (Dr. Vé tartotta fölé az oxigént, a köldökzsinórt sem vágták még el, a szülésznők élesztgették, tornáztatták, mire aztán magához tért végre - és onnantól viszont semmiképpen nem akarta abbahagyni az ordítást. A világ legszebb hangja volt ez. Annyira üvöltött aztán, hogy azt sem hallottam, amit nekem mondanak... Apjuk nagy örömére elvághatta a zsinórt, megnézhette, amikor fürdették, aztán hozták vissza nekem, ott volt velem, amíg dr. Vé összestoppolta a sérüléseimet (kábé úgy éreztem magam, mint akit széttrancsíroztak, de kit érdekelt ez akkor, mikor ott üvöltött a batyu a kezemben... Anya lettem megint. Doktor Vé, dolga (volt sok...) végeztével aztán gratulált F-nek, aztán nekem, aztán megint F-nek %mrgreen%; maradtam még a szülőszobán kötelezően, közben hoztak teát, meg vizet, a takarítónéni is megérkezett és felmosott (nem engem, körülöttem); F-fet pedig hazaküldtem. A 2 óra szülés utáni megfigyelést követően szépen lemásztam az ágyról és átsétáltam a gyerekágyas osztályra. Ugyanabba a szobába és ugyanarra az ágyra kerültem, mint ahol Árminnal feküdtem ezelőtt 4 évvel - csak a szemléletmód változott azóta, erősen pozitív irányban. De erről majd később...

MOST

Tíz nap telt el a szülés óta. Olyannyira szépülnek az élmények, kezd feledésbe merülni az utolsó hetek fájdalmas kínlódása (a zsibbadás, az ízületi fájdalom, a nem alvás, a lábdagadás, légszomj és tehetetlenség); a 2 napig tartó vajúdás és a gyors, de nehéz szülés, hogy néha már felmerül bennem, hogy de jó lenne még egy kislány... %redface% %rolleyes% (Doktor Vének egyébként kifejtettem, mielőtt hazajöttünk a kórházból, hogy én már többet nem szülök, de azt mondta, ezt majd még megbeszéljük... Naná, ha tőle függne, minden kismamája tíz gyereket szülne. Mindenesetre abban "megállapodtunk", hogy, ha elindul egy új élet, azt hagyjuk megérkezni (az meg már csak rajtunk múlik, adunk-e neki esélyt egyáltalán ;-)). Egyébként anyukámnak igaza volt (ezt persze mindig tudtam magam is): szülhetek én bármennyi gyereket erre a világra, az az EGY mindig hiányozni fog. :(

THANK'S

Most pedig, mint az Oszkár-díj átadásán: nagy-nagy köszönet Andi, Timi, Eszter, Zsuzsi szülésznőknek (és annak a szülésznőnek is, akinek az oldalába léphettem és cserébe még a nevét sem sikerült megtudnom); továbbá dr. Varga József főorvosnak, akinek nem kell reklám, de a nevét mostmár kiírom ide, mert megérdemli, hisz három csodás gyerekemet segítette a világra és egyszer sem kellett csalódnom benne; nagyszerű ember és kiváló orvos. :)

Na, és persze köszönöm az immár négyszeres Nagy Magyar Apának %mrgreen% :D; az anyukámnak, aki lábatörött dédim mellett rohangált hozzánk is, apukámnak, aki a sérvműtétje előtti felfokozott idegállapotában is elviselte a kölkeimet, anyósomnak és apósomnak, akik ugyancsak anyjukapjuk helyett anyjukapjuk voltak a gyerekeknek; továbbá köszönet Misinek és Ritabarátnőmnek is, aki 24 hetes várandósan bevállalta még azt a bizonyos halászlépartit és pünkösd vasárnap késő estig vigyázott a lányomra. Meg úgy általában mindenkinek köszönöm, aki szorított nekünk. :)

Álmost bevittük a mi doktornéninket helyettesítő doktornéni csecsemőtanácsadására; előzetes megbeszélés után, ugye. Helyettes doktornéni néha mumus (jöttem ki már tőle bőgve ), úgyhogy enyhe gyomorgörccsel érkeztem. Mondtam apjának, lépjen fel határozottan, ha nekem nem sikerül... Már a mérésnél kétségbeestem: 3050 gr volt a fiatalúr (azon, hogy ráadásul 49 centi, már nem is csodálkoztam ). Bent aztán doktornéni kedves volt (mert ő hol ilyen, hol olyan, szerencsére kiforgtuk a "hol ilyen" napját, úgy tűnik); megnézegette, megtekergette, Álmos jól tűrte nagyon, éber volt és türelmes. Sárga, hát igen, sárga. Úgyhogy kap B6 vitamint, Cebion cseppeket, és kivihetjük a levegőőőreeee! Csak fél órát és este 5 után, deakkoris. Védőnő, ha 2 hét múlva is sárgának látja, akkor vissza kell vinni a doktornénihez, aki vért vesz tőle. Reméljük, erre nem kerül már sor.

Bevittük megmutatni a munkahelyemre is, körülrajongták a lányok és az egy szem férfiember (a főnököm), amíg gyorsan fénymásolgattam a hivatalos papírokhoz. Nade a teszkóba már nem vittük be, naná, hogy nem, szép is lett volna... Megvárta kint apjával, amíg gyorsan összeszedtem neki pár 56-os rucit, ugyanis olyan picike, hogy az összes itthoni cucc (amiből azt gondoltam, rengeteg van, aztán most derül ki, hogy igenám, de minek...) lóg rajta.

"Jééé, egy csodaszarvas... "

Pókocska. Álmos vezér röhögőgörcsöt kapna, ha meglátná.

"Engem meg csak ledobtak ide..." 

Álmos úrfi:

Pár percesen a szülőszobán.

Egynaposan.

A nővérkék kedvence volt "Álmoska" (Egyikük egy órán át a kezében dajkálta...)

Itthon. (Nagy rá a sapka... )

Pici ember a nagy ágyon.

Nem barna, sárga.

Egyébként ma leesett a köldökcsonkja; holnap lesz egy hetes, és csütörtökön kellene még, hogy megszülessen... A mese is készül majd, de egyelőre nincs időm, hogy összehozzam.

Itthon vagyunk vééégre... Nagyon szépen köszönjük a gratulációkat!

Majd jövök.