Hétfőn.

Az oviban reggel integettem a kölkeimnek, akik szokás szerint az ablakban lógtak; aztán fordultam el, és zutty. Ők csak azt láthatták - ha látták -, hogy az anyjuk eltűnik hirtelen a szemük elől. Rosszul léptem a járda szélén, és a bal bokám valahogy alám került (és én is magam alá ); és mint az ólajtó, a jobb oldalamra zuhantam. Rögtön Álmos jutott eszembe, de úgy estem, hogy a hasamat nem ütöttem meg, nem is fájt, és ő mozgott továbbra is rendesen. De úgy megijedtem hirtelen, hogy kétségbeesésemben kishíján elbőgtem magam gondolván, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen...

(Később kiderült, hogy nem: két ismerősöm is elesett terhesen, sőt, egyikük a jégen csúszott el, 9 hós várandósan, nagykabátban, és egy arra járó autós, ahelyett, hogy segített volna neki, kiintett az autójából, hogy a csajszinak tán le kéne fogynia... )

A bokám tropára ment, megdagadt és szivárványszínű lett, ez volt a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy a jobb kezemet nem tudtam normálisan használni; a mai nap az első, hogy egyáltalán fel tudom emelni.