Az úgymond "jóslófájások" egyre gyakrabban jelentkeznek, ebben a "korban" már nem baj, bár kissé megijedek, amikor azt tapasztalom néha (főleg, ha front jön, illetve, ha a gyerekekkel több a gond a kelleténél ), hogy 10 percenként jelentkeznek. Biztos ami biztos, kedden megyek újra dr. Véhez, így még szülés előtt egy újabb kontroll is belefér majd nála, kb a 38-39. héten. (Ééés akkor, remélem, úgy megvizsgál, hogy már haza se kell jönnöm.

Mostanra a boldog babavárás kezd valóban "terhesség" lenni, de még mindig nem kívánom a végét, tudván, hogy Álmos lesz az utolsó gyerekünk és soha többé nem élhetem át ezt az állapotot... De: éjjel már nem alszom, "köszönhetően" a víznek, ami nyomja az idegeimet és az ízületeimet, főleg a jobb karomban. A fájdalomtól óránként felébredek és kidob az ágy, mert, ha mászkálok, a kezem sem fáj és zsibbad annyira... Napközben emiatt olyan vagyok, mint a zombi. Álmos gyakran belenyomja a lábát a gyomromba, ami iszonyatosan kellemetlen, a fejével pedig mintha szét akarná szakítani a medencémet néha, olyankor meg kell állnom, mert lépni sem bírok. A leszakadni akaró hátamról és derekamról, az eltorzult fejemről meg az elefántlábamról már nem is beszélek.

Ami azonban ennél rosszabb, az az, hogy a gyerekeimmel nem tudok úgy foglalkozni, ahogy szeretnék. Nem tudok velük biciklizni, ha nincs itthon autó, nem tudom őket elvinni a kedvenc játszóterükre, nem tudok Hannával tollasozni,  etc., etc.

Na, de ma már a 35. hét első napján tartunk.  Már nem félek annyira, hogy mi lesz, ha Álmos esetleg előbb jön... Főleg, hogy tudom, barátnőm Zsófija is a 35. héten született, és micsoda stramm kis nőci lett belőle. (Árminnal a 35. héten kerültem kórházba visszatartásra; na, ezt az élményt azért nem szeretném újra átélni, úgyhogy igazán nyugodt csak a betöltött 36. hét után leszek.)