Leírom az emlékeimet, aztán elfelejtem őket gyorsan...

Kezdődött - folytatódott - ott, hogy nagy optimistán berongyoltunk a kórházba azzal, hogy addig verem az asztalt, amíg haza nem engednek minket... Hm. Addig voltam ilyen „harcias", amíg nem mondta a doktornő, aki megvizsgálta Álmost, hogy nagyon sárga, nagyon rossz a vérképe (és egyre romlott, mint később kiderült), mégiscsak maradni kellene, mert azonnal kékfény alá tennék... Úgy megijedtem, hogy egy szavam se volt többet. (Csak nyeltem a könnyeimet.) Ármin is velünk volt szegénykém, csak nézett ijedten, hogy akkor most anya és a tesó marad, csak ő megy haza apával (felkészítettük egyébként előre erre az eshetőségre is).

Megkaptuk a szobánkat a koraszülött osztályon (mert csak ott volt kékfény), örültem egyébként - már amennyire ebben a helyzetben lehet -, mert üres volt a babamamás szoba, együtt lehettünk, csak mi ketten. (2000 Ft/éjszaka volt az ára, de megérte.) A szobához tartozott egy kis konyha és fürdő is, ezeket közösen használtuk a többi anyukával. Illetve: egy anyuka volt még ott rajtam kívül, kiderült, hogy közös ismerőseink vannak; Bea megkönnyítette számomra az első napokat, sokat beszélgettünk. (35. hétre született a kislánya, ugyanaz a nőgyógyásza, mint nekem, aki, ahogy Bea mondta, megmentette mindkettőjük életét (ismét glóóória dr Vének %mrgreen%). Nem túlzott, horrorsztorit mesélt, ráadásul maga is szülésznő, tisztában volt mindennel, mi lehetett volna, ha... Brrr.)

Nos.

Álmost leragasztott szemmel hozták vissza nekem, egy inkubátorban... %confused% Aludt a kék fény alatt szegényem - akkor még. Aztán egyre kevesebbet aludt alatta, ugyanis nagy volt ő már az inkubátorhoz, egyfolytában nekiütődtek a végtagjai a plexifalnak, erre felébredt, sírt, kivettem, visszaaltattam és kezdődött minden elölről... Borzalmas volt ez a 3 nap, míg szüksége volt a kezelésre. Közben háromszor vért is vettek tőle (elvitték, én nem mehettem, de a szobáig hallatszott az üvöltése - én meg bent bőgtem...); szerencsére szombatra már annyit javultak az eredményei, hogy kivitték a szörnyeteg gépezetet a szobánkból, és vérvételre sem volt szükség többet.

Pénteken derült ki, hogy húgyúti fertőzése van Álmosnak, kétféle baktériumot is kimutatott a tesztje (az E. coli volt az egyik), ez is okozhatja (fenntarthatja) a sárgaságát; a nyavalyára Ampicillint kellett kapnia, napi háromszor, vénásan. Ennek érdekében beültettek neki egy kanült (branült?), hogy ne kelljen 21-szer megszúrni... Szépen nézett ki szegénykém leragasztott szemmel és könyékig bekötött kézzel. A kezelés vége felé egyébként már nagyon sírt, az orvosok szerint fájt már neki a kanülbe (branülbe?) adott szuri is.

Ezt leszámítva elég jól viselte Álmos a kórházi létet, bár ő is unta, hogy minden evés előtt és után mérnem kellett a súlyát, éjjel is, nem tudott nyugodtan pihenni; kemény volt neki a kiságy, etc., etc. Így hát kaptunk egy babakocsit, hogy abban ringassam Álmost, és így én is tudjak pihenni. Igazi retrobabakocsi volt, nagyon hálásak voltunk érte a nővérnek; abban húzta ki manó a hátralevő egy hetet, csak éjjel volt a kiságyában (maradhatott volna a kocsiban is, de azért már csaknem... %mrgreen%).

Nem hagytam sírni őkelmét, ennek következtében a papucsom talpa szinte teljesen elkopott, párhuzamosan a szoba padlójával, amin róttuk a kilométereket... Én cipeltem, ő pedig nézelődött. (Amíg a szemén volt a kötés, addig afölött kukucskált ki... :D) Mondták ott nekem, bajok lesznek itthon, de kit érdekelt ez, csak nem hagyom, hogy üvöltsön, mikor én ott vagyok, semmi dolgom, őt viszont húzzák-nyúzzák, beteg is, melege is van, van elég baja, én meg még ne is kényeztessem? :P

Központi kérdés lett egy - rövid - idő után, hogy mennyit eszik Álmos... %rolleyes% Merthogy sokat evett. Sokszor sokat. Szerintük. Én viszont a Kismamamagazinon „nőttem fel", 34 fok volt a szobában, ugyanmár nem gondolják - gondoltam magamban -, hogy 3 óránként szoptatom meg??? (Még vizet is hoztak, hogy azt adjam neki, ha szomjas... Aha.) Akkor evett, mikor én úgy láttam jónak, sokszor sutyiban, de megoldottuk. Közben iszonyatos görcsei lettek és hasmenése, 3 orvost kérdeztem végig, mindegyik azt mondta, az antibiotikumtól van, de ketten hozzátették még, hogy „túletetem" (ez a varázsszó %mrgreen%). Egyikük volt, hogy a vizitet azzal kezdte: „Sikerült csökkenteni az evésmennyiséget?" %twisted%

Egyébként, a félreértések elkerülése érdekében: mindenki, kivétel nélkül, nagyon kedves volt velünk, lelkiismeretesen bántak Álmossal, kimerítő választ adtak a kérdéseimre - a szoptatás mennyiségére-milyenségére pedig úgy tűnik, még nem sikerült a tankönyveknek sem egyértelmű receptet adniuk. (A 9 nap alatt majdnem fél kilót hízott a gyerekem - nem célom, hogy felhízlaljam, sőt, de hát ez van...); 3650 gr-mal mentünk be és 4080-nal jöttünk ki. Ottlétünk vége felé aztán már beletörődtek a „masszív kispasi" :D étkezési szokásaiba és békén hagytak minket. (A hasfájására Normaflore-t kértem, kaptam is, de aztán ezt lecserélték Calcium Carbonicumra.)

Csináltak ultrahangot, végeztek szemfenékvizsgálatot (ez sem volt egy fáklyásmenet, engem be sem engedtek a vizsgálatra %confused%), csípőszűrést, mindegyik negatív eredménnyel zárult hálaégnek.

Álmost imádták, hozták neki az aranyos bodykat (nem használhatott otthoni ruhát), dajkálgatták, dicsérgették.

Apjuk majdnem minden nap jött látogatni, volt, hogy a gyerekekkel, Árminnak a legnagyobb élményt az italautomata, a helikopter-leszállópálya, a lift és az inkubátorok jelentették. :P Bújtak hozzám, nekem meg a szívem szakadt meg, hogy nem lehetek velük... Borzasztó volt az is, mikor apjuk a látogatások után hazament; néztem utána az ablakból, még a járása sem volt olyan, mint máskor... Elképzeltem, milyen lehetett neki szerdán, mikor nem engedtek el minket, hazajönni, látni az üres kiságyat, a babakocsit meg Álmos cuccait... Remélem, nem volt de ja vu érzése, így nyolc év után, már csak azért sem, mert Álmos élt...

Áhh. :(

Na, de mostmár itthon vagyunk, Álmos görcsei és hasmenése szűnnek, ahogy ürül ki a gyógyszer a szervezetéből, jól érzi itthon magát - bár az apját nem ismerte fel szegénykém és percekig sírt, mikor F. dajkálta; nagyokat alszik, sétálunk, és úgy tűnik, nem sikerült elkapatnom a kórházi kényeztetéssel.

Három hónap múlva kell kontrollra mennünk, addig pedig igyekszünk elfelejteni ezt a rémálmot.